21 nov Az Életenergia titkai
Az az életenergia, amit vitalitásként mérünk, nagyon régóta ismert az emberiség kultúrtörténetében, és nehéz olyan helyet találni, ahol ne használták volna föl gyógyításra az életenergiát. Néprajzkutatók számos, általunk primitívnek vélt népcsoportnál találták meg ezzel az energiával (életenergiával) történő gyógyításnak a nyomait például Ausztráliában, Szibériában, óceániától kezdve Amerikáig, Afrikáig. Tekintve, hogy ez az életenergia kisebb-nagyobb mértékben minden emberben benne van és különböző mértékben ugyan, de át tudjuk egymásnak adni életenergiánkat, a legrégebbi és a hatásos gyógymódok között tarthatjuk számon.
Minden kultúrkörben volt neve: Indiában Práná -nak nevezik, Kínában Ci -nek, de minden más régi kultúra is ismeri. A bioenergiával (életenergiával) való gyógyítás teljesen általános, elterjedt emberi képesség. A régmúlt időkben egyszerre ismerhették föl jelentőségét Indiában és Kínában is. Indiában a jógik doglozták ki az életenergia fokozásának különböző gyakorlatait, meditációs- és légzőgyakorlatok formájában. Kínában pedig ennek az életenergiának a szabályzásával, terelésével még nagyobb hatást értek el, hiszen valószínűleg erre az életenergiára vezethető vissza az akupunktúra, mert bizonyos pontokban több van belőle mint más helyeken.
A méréseknél kiderült, hogy azokról a helyekről jön a legtöbb életenergia az emberi testből, ahol sok akupunktúrás pont van, és azok a helyek kevésbé aktívak, ahol kevés. Föltételezhetjük tehát, hogy ez a fajta életenergia, ami a készüléket működteti, a forgórészt mozgatja, valószínűleg azonos azzal az energiával, ami az akupunktúrás meridiánokon keresztül terjed. Kínában azonban nem csak gyógyításra használták föl ezt az életenergiát, hanem harcra is. Ez az ún. lágy harcművészet ( Wu-Shu) , ahol az ellenfél érintése nélkül, egy energia „lövéssel” harcképtelenné lehet tenni az ellenséget. Ezzel a módszerrel az emberi test egyes részeit ideiglenesen meg is lehet keményíteni úgy, hogy nagyon erős ütéseket is ki lehet bírni. A harcművészetnek ezen formája Kína kivételével jórészt teljesen ismeretlen, épp ezért fantasztikusnak, hihetetlennek tűnik.
Időszámításunk kezdetén a Római Birodalomban is ismert volt ez az energia (életenergia), mint a gyógyítás egy lehetséges esszköze. Ha fölnyitjuk a Bibliát, az újszövetség mind a négy evangéliumában igen gyakran találkozunk a kézrátétes gyógyítással, az életenergia átadással, ahol néha szó szerint is hivatkoznak az „erő”-re. Nem kizárólag isteni tulajdonságúnak írja le már a Biblia sem ezt a jelenséget, hiszen az apostolok és tanítványaik is használták gyógyításra. A kereszténység terjedésével egész Európában ismertté lett ez a fajta életenergia, ám a középkorban minden visszájára fordult.
Ezen az 1591-es fametszeten Skócia uralkodója vezeti Agnes Sampson és társainak boszorkányperét, ahol a vádlottakat a kor szokásainak megfelelően veréssel késztetik vallomástételre.
Az inkvizíció többek között azokat is üldözni kezdte boszorkányság vádjával, akik valamilyen okból jóval több életenergiával rendelkeztek, mint az átlag. Ilyenkor két eset történhetett : az illető máglyára vagy kínpadra került, de szernecsés esteben boldoggá, esetleg szentté avatták. Ha elolvassuk a szentek életéről szóló gyűjteményeket, nagyon gyakran találkozunk olyan effektusokkal, parajelenségekkel, amelyeket minden bizonnyal ennek az erőnek (életenergiának), hatásnak, bioenergiának köszönhetünk.
Sajnos valósznűsíthető, hogy több ezer ember halt meg csak Európában azért, mert ilyen képességei voltak. Természetesen nem csak azok kerültek máglyára, akik ilyen kivételes képességekkel, igen magas bioenergiaszinttel, életenergia szinttel rendelkeztek. Néha ideológiai okokból vagy egyszerűen irigységből is juttattak máglyára embereket, ám bizonyos, hogy számos ember került boszorkányság vádjával vérpadra csak azért, mert ezzel a módszerrel gyógyított. Míg a főpapok és a királyok „hivatalból” rendelkeztek ezzel a képességgel (hiszen ily módon adták át hatalmukat, képességüket, életenrgiájukat alattvalóiknak), a közember számára nem volt megengedett ennek használata, gyakorlása.
Ebből az üldöztetésből, a félelemből, a tagadásból a mai napig is elég sok megmaradt, a mai természettudomány sem akar tudni az életenergia jelenségéről, hivatalosan is tagadja létét. Az újkor elején Mesmer kezdett el újra foglalkozni Európában a magnetikus gyógyítással. Az ő esetében az energiaátadásos módszer és a hipnózis még keveredett egymással. A hipnózis valóban hatékonyan használható ennek az energiának, az életenergiának a felerősítésében, kiváltásában.
A vitalitás vagy életenergia az emberi test körül mindenütt, de változó intenzitással megtalálható, és ezt általában aurának nevezik. Néhány ember (sok gyakorlás után) érzi ennek az életenergia mezőnek az eloszlását, és ennek alapján több-kevesebb pontossággal meg tudja mondani, hogy kinek milyen betegsége van, pusztán abból kiindulva, hogy érzi hol hibás, hol sérült, hol gyengébb ez az életenergiaeloszlás, az aura az emberi test körül. Az életenergiahiány pótlásával legalább egy időre helyre lehet hozni a hibákat és így gyógyítani is lehet.
Ezen az 1580-ban kinyomtatott német fametszeten már látjuk, hogy a varázsvesszőt hogyan használták a gyakorlatban. A háttérben a kép közepén látható figura levágja a friss ágat. A balfelső sarokban lépegető ember kezében látszik az Y alakú vessző állapota akkor, amikor semmit nem találnak, s a középtájon ábrázolt alak kezében lecsap a vessző, már talált is valamit. Mellette látszik a kutató vágat kiásása, s a kép alján a talált anyagok vizsgálata folyik.
Kapcsolat a radisztéziával
Régóta ismert, hogy elég sok ember az úgynevezett „varázsvessző” segítségével meg tud találni földalatti vízereket, érceket, barlangokat vagy föld alatt húzódó vezetékeket, kábeleket, ezek az emberek magas életenergia szinttel rendelkeznek. Többféle módszert ismerünk, és durván az emberek fele érzékeny kisebb mértékben ezekre a hatásokra. Igazán nagy mértékben az emberek már csak 1-2%-a érzékeny, bár nem mindenki tud erről a képességéről, hiszen nem sokat lehet hallani róla, és még kevesebben próbálták ki a gyakorlatban. Az eddigi mérések tapasztalatai (bár csak néhány tucat emberrel végeztünk ilyen kísérleteket) azt mutatták, hogy vagy azok érzékenyek, akiknek az átlag alatti a vitalitásértékük, életenergiájuk és valamilyen betegséggel, problémával küszködenk, vagy pedig azok, akiknek vitalitásszintje messze az átlag fölötti. Gyakorlatilag a piros vagy a zöld mezőben teljesítő embereknél várható a zónaérzékenység. Ez a két embercsoport nem azonos módszerrel érzi a geopatogén zónákat, a vízereket, rejtett kábeleket.
A néprajzkutatók eddig is számos megfigyelést gyűjtöttek már össze nemcsak a bioenergetikai kezelésekről, a sámánizmusról, az életenrgiáról hanem az ún. varázsvesszős kutatásról is, hiszen sok vándorló népcsoportnak fontos tudni, hogy hol található víz a föld mélyén. Persze az ipar szempontjából is fontos, hogy ezzel a képességgel, az életenergia használatával föld alatti bányákat, ércteléreket találjunk meg. A középkorban és az újkor elején, amikor a geológia még csak gyerekcipőben járt, valóban széles körben használták ezt a módszert. A Távol-Keleten a mai napig is sok új ház építésekor olyan szakembert hívnak el, akinek van ilyen képessége, és olyan helyen jelöli ki az építendő ház helyét, ahol nincs ilyen káros zóna vagy ahol ez a zóna nem befolyásolja a szervezet energetikai egyensúlyát, nem változtatja meg életenergia szintjét.
A veréssel kicsikart vallomásokban gyakran elismerték a vádlottak, hogy boszorkányszombaton megcsókolták a sátán hátsó felét. Fametszet 1626-ból.
Hogy ez a képesség mennyire fontos szerepet játszott a modern ipar megteremtésében, arra csak egyetlen és jellemző történeti példát szeretnék megemlíteni. Az eset főszereplője Jean de Chastelet francia nemes, Beausoleil bárója, aki 1590 körül született Brabantban. Vagyonos ember volt, de a családi hagyományok ellenére nem ment katonának, hanem a tudományt választotta, s korának egyik tanult mineralógusává vált. A varázsvesszős módszer segítségével Franciaországban, Magyarországon, Németországban, Itáliában, Spanyolországban, Svédországban számos bányát, új tárnát fedezett föl és ezzel mindenütt jelentős mértékben segítette a bányászat és kohászat megindulásását, fölvirágzását. A báró felesége is részt vett a munkálatokban és csak Franciaországban körülbelül 150 bányát tártak föl együtt. Még ma is dolgoznak számos olyan francia bányában, amelyeket hiteles megállapítások szerint ez a házaspár fedezett föl.
Ezen az 1666-ból származó rézmetszeten a híres ír gyógyító Valentine Greatrakes látható munka közben. Igen ritka, amikor közembert ábrázoltak ilyen pozitív módon, hisz az energiaátadásos gyógyítás a főemberek privilégiuma, „hivatalból” járó képessége volt.
Franciaországban alig lehetett abban az időben bányaművelésről beszélni, kiaknázatlanul hevertek a föld alatt az ország természeti kicsei, ezért a báróné joggal hivatkozott egy későbbi emlékiratában arra, hogy ő éppolyan szolgálatokat tett Franciaországnak, mint előtte egy másik nő, Jeanne d’Arc. A házaspár kutatásaira költötte egész vagyonát, mitegy 300 ezer livre-t, ami hatalmas summát jelentett akkoriban. Ez nem csoda, hiszen utazásaikon mindig nagyszámú cselédség kísérte őket, és állandóan ötven német és tíz magyar bányászt is vittek magukkal, akik a feltárásokat végezték. Természetesen, mivel a feltárás pénzt emésztett föl, de önmagában jövedelmet nem hozott (hiszen az csak a bányaművelés során térült meg), vagyonuk fogytával a házaspár szerette volna munkája eredményét látni. Beszámolókkal, folyamodványokkal ostromolták a francia kormányt. Nem gondoltak arra, hogy az udvarnál nem az ország java és a személyes érdem az irányadó, hanem a protekció. Néhány talpnyaló úgy gondolta, hogy jobb helyen van az ő zsebében az ilyen érdem által szerzett pénz, ezért egyszerűen feljelentették a házaspárt boszokányság vádjával. Bevádolták őket Richelieu bíborosnál, hogy istenkísértő babonaságokat űznek, varázslattal dolgoznak, sátánnal cimborálnak. A mindenható bíborosnak volt annyi esze, hogy átlátta a vás ostobaságát, de semmi oka sem volt rá, hogy a hatalmas vádlókkal szembeszálljon, s kellemetlenségeket szerzzen magának a pártfogó nélküli, magányos tudós pár miatt. Nem is szólalt fel érdekükben senki, hiszen „csupán” annyi szólt mellettük, hogy mérhetetlen gazdagságot szereztek Franciaországnak. Richelieu bíboros úgy könnyített saját lelkiismeretén, hogy nem állította a házaspárt boszorkányság miatt bíróság elé, mert ennek vérpad vagy máglya lett volna a vége, hanem mindenféle bírói eljárás mellőzésével pusztán hatalmi szóval börtönbe záratta őket. A férjet a Bastille-ba, az asszont pedig a Vincennes-i államfogházba. Negyven évig dolgozott a szerencsétlen házaspár a varázsvesszős módszerrel, de életük alkonyán minden összeomlott fölöttük, elveszett vagyonuk és szabadságuk is.
Az 1837-ből származó fametszeten II. Károly brit uralkodó hivatalból gyógyít. Hasonló, az udvari etikett által előírt kötelessége volt a francia uralkodónak is a gyógyítás néhány ünnepélyes alkalom esetén. A közemberek által végzett gyógyítást mindaddig tiltották vagy gátolták, amíg a hivatalos gyógyítás ki nem kopott az udvari etikettből.
Nem csupán egymástól választották el őket örökre, hanem gyermekeiktől is. Egyik fiú meglátogatta egy alkalommal apját a Bastilleban, erre őt is lefogták és elzárták valahova. Nem tudni mi lett a többi négy gyerek sorsa. Az asszony nem sokáig bírta a börtönt, 1642-ben került fogságba s a rá következő évben meghalt. Férje tovább tűrte a fogságot, ő csak három év múlva halt meg. Az eset tanulságos példája az emberi butaságnak és a hatalmasok „hálájának”.
Jó pár gyógyító képességgel rendelkező emberről jegyezték föl, hogy ezen képességen túlmenően elrejtett tárgyakat tud megtalálni. Az egyik legérdekesebb ilyen példa a portugál Donna Pedegache esete, aki gyerekkorában többször észrevette a korai terhesség időszakában az anyák méhében a kisgyermeket, de felnőttként is többször előfordult vele olyan eset, hogy föld mélyébe rejtett tárgyat pontosan meg tudott találni. Egyszer úton volt Portugáliában, s egy helyen megállást parancsolt. Kiszállt kocsijából és azt mondta, hogy kb. harminclábnyi mélységben antik műtárgyat lát a földben, valami medence félét igen szép díszítésekkel. Jelentették az udvarnak, elrendelték az ásatást s a medencét valóban megtalálták.
Láthatjuk, hogy a vitalitásnak bizonyos szint fölött lehetnek – persze nagyon ritkán – olyan furcsa, szokatlan kísérőjelenségei , amit a gyakorlati életben egyébként jól lehet használni.
A tudomány egyes haladó személyiségei többször is nekirugaszkodtak a különleges hatások, parajelenségek felderítésének, megismerésének. Az úttörők között volt a francia Arago, aki 1846 februárjában vizsgálta egy francia lány, Angelique Cotlin szokatlan képességeit. A lány közelében székek, bútorok emelkedtek fel, tárgyak kezdtek mozogni. Már Arago észrevette, hogy ez az energia sok vonásában hasonlít az elektromos energiához, de mégis más, szokatlan tulajdonságai vannak.
Másik csoportja a magas vitalitásszinttel rendelkező embereknek, akik környezetében érintés nélkül kisebb-nagyobb tárgyak mozdulnak meg, vagy elektromos szerkezetek viselkednek szokatlanul. Ezt a jelenséget pszichokinézis nek nevezik. Maga a vitalitásmérő is, ha úgy tetszik pszichokinézissel működtethető. Ekkor gondolataink segítségével, közvetett módon ugyan, de mozgatunk egy piciny, könnyen forgó tárgyat. Míg ezt a tárgyat (amely a készülék fogaskerék alakú érzékelő része) szinte minden ember meg tudja mozgatni, a nagyobbakat már csak igen kevesen, éppen ezért a tudomány a mai napig sem ismeri el ennek lehetőségét.
A múlt század második fele óta számos tehetséges kutató vizsgálta ezeket a jelenségeket és jó pár pontos megfigyelés, leírás maradt az utókorra. ám furcsaságuk, rendkívüli szokatlanságuk miatt, és azért is, mivel különleges képességű emberek híján nagyon nehéz megismételni ezeket a kísérleteket, nem fogadta el a megfigyeléseket a tudomány, így ma már alig-alig lehet hozzájutni ezekhez a leírásokhoz.
Az első kutató, aki igen nagy figyelemmel, kitartóan, sokoldalúan vizsgálta ezeket a jelenségeket a svájci De Gasparin , majd az angol Crookes volt, aki később a Royal Society elnöke is lett. Ő elsősorban egy D. D. Home nevezetű skót fiatalemberen végezte kísérleteit. Ezek a kísérletek általában tárgymozgatásból álltak, de többször megfigyelték azt is, hogy Home közelében lesötétített szobában fehéres, kékes fények villantak fel, hideg fuvallatokat lehetett érezni, és néha dübörgések, csattanások is hallatszottak.
A múlt század második felében, sőt még a XX. század elején is kedvelt időtöltés volt az asztaltáncoltatás. Tízezrek tapasztalták meg a jelenség létét, de kevesen foglalkoztak a jelenség fizikájával mélyrehatóan. Rengeteg téveszme, csalás és féligazság is társul ehhez a jelenséghez.
A későbbiekben más alanyokkal elektromos kísérleteket is végeztek néha-néha – említésre méltóak például a lengyel Ochorowitz professzor kísérletei S. Tomczyk nevű alany segítségével. Ezekben a kísérletekben többször is észrevették, hogy kisebb-nagyobb tárgyak, labdák forgásnak indultak és akkor is forogtak, ha majdnem lezárt búrába helyezték el őket, de abban a pillanatban megállt a forgás, amint a rés bezárult. Ezekben a kísérletekben persze igen nagy súrlódási ellenállást kellett legyőzni, és sajnos nem jutott eszükbe a kor kutatóinak, hogy technikailag tökéletesítsék ezt a kísérletet, olyan mértékben fejlesszék tovább, hogy az átlagember szintjén megmutatkozó igen kis hatást is ki lehessen mérni. Megelégedtek azzal, hogy néhány rendkívüli képességű emberen végezték a kísérleteket és nem fordítottak kellő figyelemet arra, hogy az átlagemberek ezen képességeit is megismerjék. Crookes-nak ugyan voltak ilyen gondolatai, azonban ezt a kutatási irányt félbehagyta. érdemes még megemlíteni, hogy a Curie házaspár is foglalkozott a jelenség kutatásával. Számos mérést is végeztek, ám a nehézségek miatt egy árnyalatnyival könyebbnek, stabilabbnak tűnő jelenséggel kezdtek el foglalkozni, a radioaktivitással.
A német Schrenck-Notzig báró végezte a legtöbb elektromos hatásra irányuló kutatást. Ő vette észre, hogy ez az energia megváltozatja a testek elektromos ellenállását, mágneses tulajdonságait is. Ezeket a hatásokat évtizedek múlva újra kimérték, például a legutóbbi időben a leningrádi orosz Nyina Kulaginán. A kísérletek közben felvett filmfelvételek mutatják, hogy Kulagina egész nagy tárgyakat, iránytűket is forgásra tudott bírni (tokjával együtt), de az ő esetében sem finomították a kísérletet annyira, hogy piciny hatásokat is érzékeljenek. Megelégedtek annyival, hogy a környezetünkben található egyszerűbb tárgyakon próbálták ki a tárgymozgatás hatásait, s nem törekedtek a jelenség precíz, kiterjedt megismerésére.
Bizonyára sok ember fölteszi a kérdést: mi forgatja ezt a kis korongot? Választ adtunk már eddig arra, hogy milyen tényezők befolyásolják a forgás sebességét, de az is érdekes, hogy megtudjuk, milyen hatás okozza ezt a forgást. A következő fejezet vázolja a kérdéssel kapcsolatos helyzetet.
