Az egely kerék története

Az egely kerék története

Egely György szerint, az Egely Kereket legalább száz évvel ezelőtt fel kellett volna találni – ha nem is elektronikus formában -, minden együtt volt hozzá, hogy jól megismerje ezt a jelenséget a természettudomány. Nem így történt, az Egely Kerék feltalálása még váratot magára. és sajnos ez az eset nem csak az Egely Kerékre vonatkozik, hiszen a folyadékkristályokat például 80 évre felejtették el, de a penicillin 10 éves elfelejtése is eléggé szégyenteljes dolog. Az Egely kerék feltalálása is hasonló utat járt be.

én természetesen teljesen véletlenül kezdtem el ezzel a parajelenséggel foglalkozni, az Egely Kerék feltalálása még fel sem merült. Gépészmérnökként végeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen (méghozzá hőerőgépészként), ahol energiaátadási folyamatokról tanultunk évekig, az itt megszerzett tudásomat jól hasznosítottam a későbbi Egely Kerekes kisérleteknél. Ezután mint kutatómérnök egy akadémiai kutatóintézetben kezdtem el atomerőművek energiaátadási problémáival, baleseteivel foglalkozni. Ilyen folyamatoknál rendkívül összetett, sokoldalú energiaátadási, impulzusátadási események folynak le, és jól kell ismernie a kutatónak a különböző típusú energiák mozgásának, átalakulásának sajátosságait, természetesen az Egely Kerék másfajta energiaátadási jelenségeken alapszil. Ebből a témából is doktoráltam, s szabályos kutatói pálya állt előttem. Az Egely Kerék megértéséhez ezek a tapasztalatok nem voltak elegendőek, habár az Egely Kerék is energiaátadáson alapszik. A 80-as évek elején másfél évet dolgoztam a Nemzetközi Atomenergia ügynökség ösztöndíjasaként az Egyesült államokban, egy kutatóintézetben. Ott történt, hogy egy esti beszélgetés során valahogy szóba kerültek a parajelenségek, valamint az Egely Kerékkel mérhető energiaátadási jelenségek.

Mint minden kutató, aki csak saját szemének vagy a mérési jegyzőkönyveknek hisz, én is mereven elzárkóztam a parajelenségek létének elfogadásától mondván, hogy ez csak megismételhetetlen hallucinációk sora lehet. Az Egely kerék tervezéséig én is kéktelkedtem a bioenergia létezésében. Legnagyobb megdöbbenésemre feleségem, aki kezdő matematikus volt (aki szintén részt vett az Egely Kerék tervezésében) és éppen akkor írta doktori disszertációját, elmesélte, hogy ő többszöris látott asztaltáncoltatást egyetemi évfolyamtársainál. Ez a dolog mélyen megrázott, mert válaszút elé állított : vagy a feleségemnek nem hihetek, vagy a természettudomány elfogadott tételeinek. Mindkét dolog keserves, és hosszútávon kellemetlen következményekkel jár. Most visszagondolva örülök, hogy az Egely Kerék mellett döntöttem. Mégsem tudtam elfogadni ilyen eretnek dolgok létét, ám egy vita során amerikai matematikus kollégám, H. Bruce Stewart egy fontos érvet mondott: egy igazi kutató nem utasít el eleve valamit, amíg személyesen meg nem győződik objektív, elfogulatlan módon annak létéről vagy nemlétéről. Az Egely Kerék feltalásához vezető utat Bruce-nak köszönhetem.

Ez a kijelentés kijózanítólag hatott rám. Valószínűleg Bruce hatására kezdtem bele később a bioenergia kísérletekbe, majd az Egely Kerék tervezésébe. Bár ilyen baráti beszélgetéseknél én is automatikusan ezt a nézetet hangoztattam, valójában (mint sok más kutató) nem gondoltam komolyan. Az iskolában belémültetett előítéletek miatt rutinszerűen utasítottam el a természet ezen oldalának vizsgálatát, az itt található jelenségek elfogadását. Bevallom, ha akkor találkozom egy Egely Kerékhez hasonló szerkezettel, elutasítom. De a kétely nem hagyott nyugodni. Néhány hét gondolkodás után egy nagyon egyszerű és rutin kutatásba kezdtem : megnéztem a témában fellelhető összes jó könyvet. úgy gondoltam, hogy számos belső ellentmondást fogok találni, amelyek eleve bizonyítani fogják a parajelenségek, anomáliák létének lehetetlenségét. Hidegzuhanyként ért, hogy a szakemberek és laikusok által végzett esettanulmányok, megfigyelések rendkívül hasonlítottak egymásra, bár ezek a mérések, megfigyelések különböző helyeken, különböző korokban keletkeztek, úgyhogy az illetők nem tudtak egymásról, nem is hivatkoztak egymás eredményeire, ráadásul nem állt rendelkezésükre egy Egely Kerékhez hasonló bioenergia mérő szerkezet sem. Egy olyan készülékre van szükség ami egyszerűen és pontosan tudja mérni a boienergiát, ez az Egely Kerék. Ez a dolog azt mutatta számomra, hogy mégis létezik valamilyen közös gyökér, közös törvényszerűseég a megfigyelések mögött; tehát nem zárható ki, hogy van valóságtartalom a leírások mögött! Persze ha tényleg létezik a jelenség, akkor nemcsak itt és most, hanem a későbbiekben is mindig léteznie kell. Ekkor merült fel bennem egy Egely Kerékhez hasonló szerkezet megépítése.

Ezért a leírt megfigyelések alapján egy nagyon egyszerű, tapasztalati modellt dolgoztam ki, amely szerint ez az energia nagyon hasonlít az elektromossághoz, de nem az, mert alapvető különbségek is vannak. Az ilyen energiák, az életenergia hajtja az Egely Kereket is. Míg az elektromosság terjedését nagymértékben befolyásolja az anyagok vezetőképessége, ez az energia (nevezzük életenergiának) gyakorlatilag minden szilárd testen áthatol, és áramlása során nem tesz jelentős különbséget elektromosan szigetelő és vezető tárgyak között. Ez fontos része volt a későbbi Egely Kerék kifejlesztésében. Ezért tehát például egy üvegbúra vagy egy műanyag búra egyfajta Faraday-kalitkaként viselkedik, vagyis ha lezárt búrába teszünk tárgyakat, azoknak a mozgását már nagyon nehéz befolyásolni. Ennek a modellnek az alapján olyan kísérletet terveztem, amit mások még idáig nem végeztek el: arra gondoltam, hogy folyadékban forgó mozgást kellene létrehozni. Azért választottam a forgó mozgást, mert ott viszonylag kis súrlódásra lehet számítani, kis erők jelentős elmozdulást okozhatnak. Ennek a hatásnak fontos szerepe volt az Egely kerék megtervezésekor. Természetesen anyagi szempontok is közrejátszottak a kísérlet megtervezésénél, mert a legegyszerűbb kísérlet egy pohár víz és egy lapos tálka segítségével elvégezhetőnek látszott.

Az egyszerűsített fizikai modell alapján úgy gondoltam, ha egy lapos tálkát megtöltök vízzel, akkor annak forgásba kell jönnie a mellé helyezett kéz hatására. A víz felületére helyezett apró tárgyak pedig jelzik a mozgását. Izgatottan próbáltam ki magamon ezt a jelenséget, és a tálkába öntött félpohárnyi víz valóban lassú forgásba jött. Ez izgalommal, érdeklődéssel és csodálkozással töltött el, de mint hőenergiával foglalkozó kutató nagymértékben gyanakodtam a kéz hőleadására. Ezért először vékony kesztyűvel, majd később vastagabb kesztyűvel próbálkoztam, ami jelentős mértékben csökkenti a hőleadást. Ilyenkor már alig marad hőmérséklet különbség a kesztyű felülete és a levegő hőmérséklete között. ám az effektus ebben az esetben is megmaradt.

A nyolcvanas évek közepétől kezdve intenzív kutatásba fogtam. Elhatároztam, hogy csinálok egy szerkezetet (Egely kerék), mely ménri tudja ezt a hatást. Ismerőseim tucatján próbáltam végig ezt az életenergiaáramlási jelenséget. Különböző mértékben ugyan, de általában képesek voltak az emberek vízforgatásra, majd később az Egely Kerék forgatására. érdekes módon a forgás szögsebessége függött attól, hogy ki mennyire bírt odafigyelni, mennyire volt fáradt vagy jó erőben, ez a jelenség az Egely Keréknél is jól megfigyelhető. Viszont a kéz hőmérséklete, felületének nagysága nem befolyásolta jelentős módon az eredményt. Ez igaz az Egely kerékre is, mivel nemcsak a kezünkön mérhetjük a bioenergia szintünket. Ekkor kéz alakú és nagyságú fémtartályokat építettem, amibe meleg vizet lehetett önteni. Ezzel kísérletek százait végeztem, hogy megnézzem, vajon a kéz alakú meleg tartályok okozhatják-e a folyadék forgását. A későbbi még tesztfázisban lévő Egely Kerékkel történt kísérletek is hasonlóak voltak.

Valóban tapasztalni lehetett egy kis mozgást. Ennek sebessége azonban legfeljebb a jó eredmények 10%-át érte el, azt is csak olyan esetekben, ha legalább 45 °C-os folyadékot töltöttem a kis tartálykákba. 45 °C-os testhőmérséklet azonban nem szokott kialakulni, az már halálos. A kéz felületének hőmérséklete ritkán haladja meg a 35 °C-ot, sőt néha 32 °C alá is lehűl. Később még pontosabb kísérletet terveztem: a kis üvegtálkába egymás fölé hajszálvékony platinadrótokat feszítettem ki, és ezekbe elektromos impulzusokat adtam. Vízben oldott vegyszer segítségével el lehetett érni, hogy a folyadék megbarnult a szál mentén és ezt a megfestett folyadékréteget a mozgó folyadék elsodorta magával. így föl lehetett térképezni a mozgást a folyadék belsejében is.

Az eredmények kiértékelése megint azt mutatta, hogy szélmozgás, azaz hőmozgás nem okozhatta ezt a jelenséget. Meglepetésemre egy újabb dolgot tapasztaltam: a folyadék elektromos ellenállása hirtelen megváltozott akkor, amikor a sikeres vízforgatási jelenség bekövetkezett. Ez a változás mindig ellenállás-csökkenést okozott, amit ismert hatásokkal nem lehetett megmagyarázni. Néhány mérés azonban nem volt számomra elegendő, hogy biztos lehessek a dolgomban, ezért üvegdobozokat építettem, s ebben helyeztem el a folyadékot tartalmazó edényt. Ekkor ugyanis külső szél mozgása, huzat nem befolyásolhatta az eredményt.

Több középiskolában filmre vettem ezeket a kísérleteket kb. 500 embernél. A diákok harmadánál tapasztaltam azt, hogy elég jól láthatóan gyors forgásba jött a víz, további egyharmaduknál csak az elképzelhető mérési hiba 2-3-szorosával forgott, míg a maradék harmaduknál vagy meg sem mozdult, vagy csak mérési hibahatáron belül mozgott.

A nagy tömegben végzett mérések újabb tapasztalatot hoztak. Előfordult, hogy ugyanazok az emberek, akik egyszer már nagyon jó teljesítménnyel forgatták a vizet, egy frontátvonulás alatt vagy gond, idegesség idején meg sem tudták moccantani. Mire a baj vagy a front elmúlt, újra visszatért eredeti vízforgató képességük. Nagyon érdekes volt, hogy amint elvonultak az esőfelhők és kisütött a Nap, mindenki jobb kedvre derült, azonnal jobbak lettek a mérési eredmények. Ilyen rövid idő alatt viszont nem változott kimutatható mértékben a hőmérséklet vagy páratartalom, vagy a kezek hőmérséklete, ezt a hatást mindenképpen csak a szervezetben történt változással lehetett értelmezni.

Továbbra is kérdés maradt számomra a forgás mibenléte és oka, nem tudtam rájönni, hogy milyen energiaátadási folyamat lehet a forgásért felelős. Kiszámoltam, hogy ahhoz, hogy a forgás szögsebessége elérje a percenkénti egy fordulatot (ami jó eredmény) az kellene, hogy a folyadék erősen sós víz legyen, a mágneses térerősség a földi térerősség százszorosa legyen, a mérés alanya lógassa bele a kezét a vízbe és ujjai között akkora egyenáram haladjon át, amely már halálos mértékű. ám a négy feltétel egyike sem állt fönt a kísérletek alatt, így ahhoz, hogy ez az effektus magyarázható legyen, valamilyen ismeretlen dologra kellett gyanakodni.

Több fizikus kollégámnak bemutattam a jelenséget. Mindenkinek volt egy-két ötlete, de a gondos vizsgálatok egyenként bizonyították, hogy ismert hatások segítségével nem magyarázható a forgás ténye. Maradt tehát a megoldatlan kérdés és a jelenség léte. Ekkor igazgatómhoz fordultam, engedélyt kértem ahhoz, hogy a továbbiakban hivatalosan és legálisan is végezhessem ezt a kutatást, mert saját eszközeim és lehetőségeim már nem bizonyultak elégségesnek. Ő egy régi ismerőséhez, egy akadémikushoz küldött, akit nemrég neveztek ki magfizikusból biofizikussá. Bíztam benne, hogy az 500 filmre, videora, fényképlemezre fölvett kísérlet dokumentált eredménye, a számos ellenőrző kísérlet, az eddigi opponensek érveinek kísérleti cáfolata elegendő lesz ahhoz, hogy a kutatást folytathassam. Az akadémikust azonban az eredmények nem érdekelték. Két perc után kijelentette, hogy “akkor sem hiszem, ha látom, ilyen jelenség nincs, mert nem lehet, és azért nem lehet, mert nincs”. A beszélgetés végén arra utasított, hogy azonnal hagyjam abba ezt a munkát, a már kinyomtatott kutatási jelentést (G. Egely : Experimental Investigation of Biologically Induced Energy Transport Anomalies. Kutatási jelentés. KFKI 1986-94/k) ne mutassam senkinek, és foglalkozzam olyasmivel, amivel pénzt lehet keresni. A kutatási jelentés betiltásával (és ezzel az effektus létének betiltásával) természetesen rendkívüli módon lelassult és megnehezült a továbbhaladás, de a tiltás ellenére folytattam a munkát, a kutatói kiváncsiság nem hagyott nyugodni. A jelenség ma sem kutatható hivatalosan sehol, s “ellenzéki” magatartásom miatt az összes büntetést megkaptam, amit kutató csak kaphat.

Mivel az alapkutatás igen költségigényes, megpróbáltam valami más utat választani, ami gyakorlati hasznot is hozhat. úgy véltem talán akad valaki az iparban, aki támogatja ennek a jelenségnek a kutatását. A nehézkes, körülményes, nagy precizitást igénylő folyadékforgatási kísérleteket abbahagytam és az egyszerűbb, könnyen kezelhető, szilárd tárgy forgatás vizsgálatára tértem át. Barátaim, ismerőseim sokat segítettek ebben, hiszen nekem nem volt annyi energiám, hogy a több száz változatban megépített forgórészeket és csapágyakat mind én próbáljam ki saját magam. évekig tartott a kísérletezés. Az első durva, primitív modellektől nagyon hosszú munkával lehetett eljutni ahhoz a készülékhez amit ön most a kezében tart.

Minden egyes új csapágyat, kerékalakot, anyagot ki kellet próbálni legalább száz emberen, hogy lássam, jobb-e az előzőnél. Közben a készülék érzékenységét is sikerült jelentősen javítani egy olyan megoldással, ahol az érzékelő kerék nem ér semmihez, a levegőben lebeg. Sajnos ez már eléggé drága, emiatt inkább laboratóriumi, orvosi műszerként használható majd. (Közvetlen közelről azonban az ön által használt, hordozható készülék is ugyanolyan érzékeny.)

1989-ben adtam be a szabadalmi kérelmet, és ma is több hivatalban fekszik a kérelem, komoly fejtörést okozva a hivatalnokoknak. Volt olyan hivatalnok, aki azzal utasította el első menetben a szabadalom megadását, hogy iránytű néven már ismert ez a készülék. Különösebben nem érdekelte, hogy a forgórész műanyagból készült és ferromágneses anyagot egyáltalán nem tartalmaz.

Más kutató és feltaláló is belebotlott már ebbe a jelenségbe, de ők arra gondoltak, hogy ez hőmozgás, vagy más ismert jelenség az okozója, és nem eddig feltáratlan, önálló jelenség. Mivel a hatás nagyon gyönge és rendkívül nehéz elkülöníteni a környezeti hatásoktól, aki pontosan nem ismeri a hő és energiaátadás törvényeit, annak úgy tűnhet, hogy ez egyszerű hőáramlási hatás. Számomra azonban, aki hivatásszerűen foglalkoztam energiaátadási jelenségekkel, igen aprónak tűnő, de elvi különbségek mutattak rá egyértelműen, hogy a tudomány számára új jelenségről van szó. Kevés szakember érdeklődik a biológiai anomáliák iránt, így nem véletlen, hogy nem foglalkoztak ezzel a jelenséggel. Bár minden lehetőség meg volt már 100 évvel ezelőtt is, hogy kutatni kezdjék, ez sajnos elmaradt, nagyrészt az előítéletek miatt.

A jelenség fizikáját is igyekeztem alaposan körbejárni. Kezdettől fogva érdekelt, hogy mi történne, ha nem függőleges, hanem vízszintes tengely körül történne a forgás. Három éves munkával mágneses lebegtetéssel sikerült megoldani, hogy minimális súrlódású vízszintes tengelyű szerkezetet készítsünk. Ezt azonban senki sem tudta megforgatni, bár ugyanolyan finom mágneses csapágyon futott a forgórész, mint a függőleges esetnél.

Ez a készülék korszerű csúcstechnológiát képvisel. Nemcsak a szerkezetbe épített piciny számítógépre gondolok, mert a jelenség elektronika nélkül is fellép. Csúcstechnológia található magában a csapágy tűjében is. Ugyanis a csúcs tetején található piciny pontban akkora a nyomás, hogy megolvad az acéltű hegye és ezen az olvadt acélon csúszik, forog a szerkezet, persze igen kicsiny méretben. A látszólagos egyszerűség ellenére számos technikai problémát kellett és sikerült legyőzni.

Végig az a cél vezetett, hogy minél több embernek bizonyítsam, milyen nagy kincsünk az életenergia, az egészség és mi vagyunk a gazdái. Törődjünk vele, védjük, óvjuk. Az erő velünk lehet.

Tapasztalatok

A sok ezer mérés során sok tapasztalat gyűlt össze. Fontosnak tartom, hogy ez a képesség javítható, rövid tanulással, meditációs technikával, életmód változtatással rövid idő alatt sokat lehet fejlődni.

Kár, hogy az iskolában a gyerekek nem ismerkedhetnek meg ezekkel a relaxációs, meditációs módszerekkel. Az iskola ma arra jó, hogy a tanulók fizikai képességei, lexikális tudása, kombinációs készsége fejlődjön, de agyunk más, értékes, az életben ugyanolyan fontos képességeiről nem hallanak a tanulók. Igaz, a felnőttek is kevesen ismerik ezeket a lehetőségeket, legfeljebb a szerencse vagy az élettapasztalat tanítja meg őket.

Nagy csoportokban végzett vizsgálatok mutatták, hogy fontosak a személyiségjegyek. Az extrovertált, pozitív gondolkodású, aktív, vezető típusú diákoknak jóval magasabb vitalitásszintjük volt (és hosszabb ideig tudtak magasabb teljesítményt felmutatni), mint a csöndes, visszahúzódó, negatív gondolkodású, mogorvább társaiknak. érdekes, hogy a tizenéves lányoknál a szépség hatása is látszott. A szép lányok valószínűleg több bátorítást, pozitív visszajelzést kaptak, mint kevésbé szerencsés társaik.

A vitalitás érdekes módon nem függött erősen a tanulmányi eredménytől. Bár a jó tanulók általában átlag feletti vitalitással rendelkeztek, s ha sportoltak ez még további javulást is hozott, az igazán kiváló eredményeket nem a jó tanulók mutatták.

Mint említettem, több ezer emberen végeztünk méréseket, bár jegyzőkönyvben csak 1100 körüli mérést rögzítettünk. Egyértemű volt az a tapasztalat, hogy a súlyosan beteg embereknél alig-alig forgott a kerék (akármilyen magas lázuk volt), míg gyógyítóknál, sikeres üzletembereknél igen magas fordulatszámon pörgött, és ebben nem volt kivétel: beteg embereknél nem pörgött magas fordulatszámon, sőt alig bírták megindítani, míg jó erőben levő, mozgékony, vibráló személyiségeknek igen magas fordulatszámuk volt. A sok-sok tapasztalat, sok ezer mérés győzött meg véglegesen arról, hogy itt önálló jelenségről van szó, és nem valamiféle véletlen egybeesésről.

Azoknál a tanulóknál tapasztaltam a legnagyobb vitalitásértéket (400% felettieket), akik nem mindig tudtak beilleszkedni az iskolák szigorú rendjébe, de nagyon fogékonyak voltak a meditációs módszerek iránt, és erősen kötődtek barátaikhoz, törődtek velük, “karizmájuk” volt. Ha ők pár méter távolságban voltak az éppen mérő személytől, az eredmények látható módon javultak. Igaz, külön kérésemre az ellenkezőjét is el tudták érni, azaz ilyenkor a mérő személy vitalitása nagymértékben csökkent. Ehhez nem kellett megérinteni a mérés alanyát, a javulást és a visszaesést pusztán akaratukkal el tudták érni.

Ez újabb fontos érv volt számomra a dolog realitása mellett. Ez is mutatta, hogy ez az energia régóta ismert, de feltáratlan hatás. Kipróbáltuk azt is, hogy két-három-négy ember egyszerre jobban hajtja-e a kereket, azaz összeadódik-e vitalitásuk. Egy bizonyos fokig valóban javul a közös szint, de nem jelentősen. Olyan, mintha kimerült elemeket kapcsolnánk párhuzamosan. Arra is láttam példát, hogy két-három személy együtt sokkal rosszabb eredményt mutatott, mint egyenként, ha nem ismerték, vagy nem kedvelték egymást. Az interperszonális kapcsolatok, azaz pusztán az a tény, hoy ki áll mellettünk vagy mögöttünk a mérés során, szintén jelentősen befolyásolhatják az eredményt.

Végezetül, pusztán érdekességként említeném, hogy a legnagyobb fordulatszámot s ezzel a legnagyobb vitalitást Rubik Ernő, a bűvös kocka feltalálója mérte (a készülék egy régebbi változatán), percenként 35 fordulatot, ami majdnem 600%-os VQ szintnek felel meg.

Végül, de nem utolsó sorban, nagyon sok embernek tartozom köszönettel, akik hosszú időn keresztül segítettek a kísérletekben, a készülék fejlesztésében, s akik előlegükkel lehetővé tették a sorozatgyártás megindítását.